Igen, mai napig vannak olyan betegségek, melyek hosszú távon velünk maradnak és
odafigyelést igényelnek. Ilyenkor a legjobb, ha van az embernek egy (vagy több)
segítője, aki kíséri az úton.
-Én nagyon szeretek ilyen kísérő lenni. Mert egy krónikus bajnál ez nem csak arról
szól, hogy lecsekkolom a friss labort és egyéb vizsgálati leleteket és annak alapján
folytatjuk vagy módosítjuk az addigi terápiát.
Krónikus betegséggel baromi nehéz élni. Azok a dolgok, amik másnak
természetesek és magától értetődők, neked lehet, hogy borzasztóan nehezen
kivitelezhetők. Dupla munka megcsinálni.
-Végig kell menni egy belső úton is, mint egy gyászfolyamaton: el kell gyászolni az
egészséges ént. Talán ismerősek a gyász szakaszai: először nem hiszem el, megyek
fűhöz fához, mert biztos nem az, meg különben is gyógyítható, csak az orvos mond
marhaságot. Aztán a harag és elkeseredés, ki tehet róla, miért pont én? Végül el is
lehet fogadni, megtanulni együtt élni vele, sőt élni vele és akár jóra fordítani. Az
elfogadás nem egyenlő a feladással.
Újabb, másfajta tüneteknél ugyanez a folyamat ismétlődik újra és újra…
Nos ezen az úton is kísérek. Nem vagyok pszichológus, ha kell kérünk hát ilyen
segítséget is a feldolgozáshoz.
Az elfogadás paradoxona: minél inkább harcolsz valami ellen annál inkább
marad.
És igen, nincs olyan ember, aki ne próbálna ki bármit is, hogy gyógyuljon és jobban
legyen. Erre szükség is van, mert vannak akik eközben jobban is lesznek, de
legalább erősödnek lélekben is. Az elfogadás tehát semmiképpen sem jelenti azt,
hogy fel kellene adni a gyógyulásba vetett hitet!
Csak addig is, míg nem múlik el, valahogyan békében kellene élni. És nem
haragudni magunkra, ha éppen nem megy…
Ez az az út.